Még bőven a napsütéses Sussexen Downs méhész-évek előtt, súlyos függönyök mögött, viharvert és ellenálhatatlan sármmal, naná , hogy a padlón csúszva-mászva, imádom. Sherlock Holmes 2010 kritika.
Sherlock Holmes, a felejthetetlen, több év munkáját felemésztő "Praktikus tanácsok méhészeknek" című szakkönyv szerzője összeméri erejét az "Egy aszteroid dinamikája" alkotójával, Moriarty professzorral.
A film jó. Ez a tény - figyelembe véve a sekélyesség ámokfutását az utóbbi évek filmgyártásában - már önmagában is üdítő, Holmes őrült és elegáns, ölelgetnivaló, Watson pedig azzá lett, aminek mindig is lennie kellett volna.
A külföldi fórumok mind attól voltak hangosak, hogyan gyalázta meg Doyle munkásságát a rendező. Szó se róla: Holmes még sohasem élt ennyire, soha, egyetlen feldolgozás meg sem közelítette ennyire az eredeti novellák szellemiségét.
Ebben a filmben megvalósult az, ami keveseknek sikerülhetett: A tett és a gondolat tökéletes egysége, az akció és a logika egyazon érem két oldala.
Detektívnek lenni néha piszkos mesterség, ráadásul a legkevésbé sem az éteri logika diadalünnepe: ahogy a számos alkalommal emlegetett, de le sohasem írt boxmeccsek fülledt világa. Na igen, köves az út Dublinba, de nincs nála szebb: Itt Holmes trubadúr, lovag és szélhámos, gazember és drogfüggő, voltaképp ez emberi szellem csodája, ahogy mindezen sár és mocsok fölé emelkedik, úgy, hogy egy percre sem mossa le magáról. Az illata megrészegíti, az állaga felpezsdíti - akár a szerelem.
Ejtsünk pár szót a forgatókönyvről is: mert ez a lánc leggyengébb szeme: valahogy egy percre sem érezni magán a történeten , hogy mindazt a sodrást, amit a két főhős játéka, a megteremtett világ indukál, sikerrel támogatná - sőt, nemegyszer mondvacsinált és álságos. Felidézem a történet kulcsjelenetnek szánt színét: Holmes alámerülését a "nyúl balangjába" , ahonnan - ahogy oly szellemesen jegyzi meg - piszkos bundával, de megvilágosodva tér vissza: itt semmi, de semi nem történik. A megoldott rejtély nem rejtély és a legkevésbé sem megoldott: a néző , mit sem sejtvén a misztikus tanok eljárásrendjéről vajmi kevéssé élheti át a megoldás örömét, pláne nagyszerűségét. Pedig itt fordul meg a kocka, itt válna Holmes azzá, amivé rendeltettett. És ez nem történik meg. Továbbra is arra vagyunk utalva, hogy elhiggyük: Holmes az a bizonyos Holmes. És mindezt csak azért mert a mémjeinkben forr.
Ami viszont remekül működik az Watson és Holmes kapcsolata. Mondanám, hogy kutya - macska barátság, de nem, nem ám: ez itt kutya-kutya barátság, persze, mondjuk egy angol juhász meg egy bernáthegyi örök szövetsége, Lessie és Belle egymásra talál.
Pár szó a női szerepekről. Sok kritika kifogásolja Rachel MacAdams Femme Fatale-ját, jogosan. Egyszerűen nincs jelen a vásznon. Tudom, tudom, gyönyörű, tényleg gyönyörű és naná, hogy meghívnám valamire, ha kint futunk össze valahol a városban. Na de az is ezres, hogy azonnal meg is bánnám, komolyan, hogy miért nem arra a kedves, szőke lányra figyeltem inkább fel ott a boxban hátul. Talán azért, mert ott ül mellette az afgán háború veteránja és jól tudom, hogy a botja spádét rejt, mint annó Bach mesteré. Mert be kell valljam, Watson jegyese pár percnyi jelenléte alatt a feledésbe játssza Holmes végzetét, akiről inkább hinném el, hogy partitündér a pesti éjszakában, mintsem, hogy szabadidejében a Romanovok és a Habsburgok közt szövi hálóit éppen, szigorúan két, a Kykládokon tett látogatása után. Mindezt persze ingázva New Jersey és Szibéria közt. Na persze. Az egész belépője, az imént felsorolt földrajzi helyekkel inkább olyannak tűnt, mint valami öncélú földrajzi ismeretfitogtatás: "Igenis, igenis, mondjuk New Jersey, meg Szibéria és persze a Kykládok. A Kykládok ! Ahol Holmes kedvenc olajbogyója terem, naná. Na erről ennyit. Rachel erőtlen, hiteltelen és néha kifejezetten idegesítő hülyepicsa.
Ja igen, a filmes eszközök. A mű le se tagadhatná rendezőjét, mert bár zsírszegény és csökkentett koffeintartalom jelleggel, de megőrzött pár félreismerhetetlenül Ritchie-s vonást. Egy vonatkozásban azonban telitalálat. Sokat töprengtem, lehetne-e kifejezőbben visszaadni a meghökkenés-faktort, Holmes egyedi módszerét életszerűbben visszaadni, mint a film által használt eszközzel. Ugyanis a sajátos ritmusú élőidős visszajátszás, mint magyarázat, remekül működik, egyenesen zseniális. Épp ezért kár, hogy a forgatókönyv nem bogozott elég technikás csomót, amit Holmes a maga elegáns módján szeletelne fel, fejtene meg pipája hegyét szúrva a szálak közé, hogy aztán egy rántással tűnjön olybá, mintha itt bog se lett volna, egyáltalán. Ez a fajta ravasz agy hiányzik, néha csak a füstölgő puskacső marad. A pipa pedig jól jön, ha robbantani kell. De legalább a hegedű igazi: és ráadásul - szerencsére - Holmes nem játszik rajta, hanem cincog vele. Tonális hangzatok és rajban körző legyek. Tökéletes.
Amúgy pedig London, mármint a XIX. századi valós és lenyűgöző, az épülő Tower Bridge pedig elképesztően jól mutat. S bár a "Dinamika" a matematika légritka magasságaiba emelkedik, Moriarty előugró pisztolya inkább röhejes, mintsem brilliáns. De kétségkívül a rádióhullámokkal irányított gépeké a jövő.
